A milánói főszékesegyház legősibb része az a sekrestye, amelyet röviddel a dóm alapkőletétele után, a XIV. század végén emeltek. Itt található az a kápolna az oltárral, ahol az első szentmiséket tartották. Az Aquilonare sekrestye – az „aquilonare” kifejezés a késő latin aquilonaris (északi) szóból származik – építése 1386-ban kezdődött, azon a helyen, ahol Aurelius Ambrosius, a későbbi Szent Ambrus is megkeresztelkedett, alig néhány nappal Milánó püspökévé való felszentelése előtt.
Az Aquilonare sekrestye helyreállítása a Veneranda Fabbrica del Duomo (a milánói dóm megőrzéséért felelős szervezet) egyik legfőbb célkitűzése volt. A négy évvel ezelőtt megkezdett munkálatok a freskókkal díszített boltozatos mennyezet, a csúcsíves portál és a márványpadló restaurálását foglalták magukban.
A boltozatos mennyezet freskóit Camillo Procaccini festette, mégpedig az 1610-es karácsonyi tűzvész utáni újjáépítés részeként. A milánói dóm legrégebbi szobrászati alkotásaként számontartott, 1389-ből származó portál terveit Giacomo Da Campione készítette. A restaurálási munkálatok az előbbieken kívül a fehér és rózsaszín candogliai, fekete varennai és vörös arzói márványlapokkal borított, egy hatágú Dávid-csillagot formáló intarziás díszítésű padlóra is kiterjedtek.
A Mapei a milánói dóm arany fokozatú támogatójaként és egyik tornyának „örökbefogadójaként” (lásd a Realtà Mapei International 69. számát) továbbiakkal is hozzá kívánt járulni a város jelképének helyreállításához. Ezért bocsátotta szaktudását a kivitelezők rendelkezésére, és segített nekik megoldani néhány igencsak bonyolult feladatot. A szakemberek így végül a repedezett aljzatok megszilárdítására, a mennyezetfreskók helyreállítására, az építőkövek közötti hézagok kitöltésére, sőt újra vakolásra is a Mapei termékeit és rendszereit alkalmazták.
Ami a freskókat illeti, Francesco Canali építésvezető és a restaurálással megbízott cég (Centro di Restauro di Paola Zanolini e Ida Ravenna) munkatársai a felállványozást követően megállapították, hogy a Camillo Procaccini által festett vakolatrészeket egy korábbi felújítás során valakik eltávolították, vászoncsíkokkal megerősítették, majd visszaragasztották a helyükre, de sajnos nem jártak el kellő gondossággal. A helyzet súlyossága a padlószintről nem volt nyilvánvaló, ám amikor az összes felületet közelebbről is megvizsgálták, kiderült, hogy egy, a világításra használt gyertyák füstjéből származó koromréteg borítja őket, ami alatt helyenként erősen meg is fakult a festés.
Részletes dokumentációs anyag csupán a freskók két legutóbbi restaurálásáról lelhető fel. Az archív iratok szerint a XVIII. század közepén Giuseppe Knoller festőművész nevével fémjelzett beavatkozás során a mennyezet nyolc boltmezőjét teljesen újra vakolták, az új vakolatra pedig egy meglehetősen részletgazdag, angyalokat és kerubokat ábrázoló jelenet került. A második, Tino Anselmi restaurátorra bízott felújításra 1964-ben került sor. Anselmi a sekrestye első négy boltmezőjéről fejtette le a vízbeszivárgás és salétromosodás miatt károsodott és színüket vesztett freskókat, majd miután a vászoncsíkokkal megerősített vakolatdarabokat visszaillesztette a helyükre, a boltíves mennyezet egyéb részeivel együtt átfestette őket.
Miután a freskók az 1960-as években lekerültek a felületről, kazeinenyvvel (oltott mésszel elegyített túró) egy vékony vászon hordozóra ragasztották őket. Az enyv azonban az évek folyamán elveszítette ragasztószilárdságát és meg is színezte a vakolatot. A folytonossági hiányokat kisebb vászondarabokkal foltozták be és közvetlenül a vászonra felvitt temperával fedték be, anélkül, hogy bármilyen alapozást alkalmaztak volna. A freskók eltávolítását követően a vakolatmaradékokat leverték, majd cementkötésű habarccsal újra vakolták a felületeket. A vászoncsíkokkal megerősített freskódarabokat ezután erre az új vakolatra ragasztották fel, azonban nem sikerült szépen felsimítani őket, és a hordozó több helyen is felhólyagosodott, összegyűrődött. Ráadásul az enyv azóta annyira elöregedett, hogy a vászondarabok elkezdtek elválni a vakolattól, amitől az egész konstrukció instabillá vált.
A restaurátorok (Centro di Restauro di Paola Zanolini e Ida Ravenna) a felületükre rakódott korom és sókiválás letisztítása után egy vékony réteg japán merített papírral vonták be a freskókat, hordozóval együtt óvatosan lefejtették őket az alapvakolatról, majd víz és vasaló segítségével eltávolították az enyvet a hátoldalukról. A freskórészleteket új hordozóra ragasztották, és leoldották róluk a merített papírt. A szakértők valamennyi lefejtett darabot ugyanígy kezelték, majd az ULTRAMASTIC 5 felhasználásra kész, fokozott terhelhetőségű, lecsúszásmentes diszperziós ragasztó segítségével visszaragasztották őket az eredeti helyükre, a mennyezetre. Az egyes darabok közötti hézagokat kitöltötték, és színre festették, hogy eltüntessék az illesztéseket. Ez a módszer azért volt előnyös, mert így a kisebb és közepes méretű festékfoltokat egyenként is retusálni lehetett, a nagyobb egységeket pedig a környezetük színeihez igazíthatták anélkül, hogy egyéb javításokat kellett volna eszközölniük rajtuk.
A freskók restaurálásával egyidejűleg a falazott tartószerkezeti egységeket – a mennyezeti boltíveket és záradékpontokat – is felújították. A márványból faragott építőkövek a rájuk tapadt portól és koromtól teljesen elfeketedtek. A falazóelemek illesztéseit az 1970-es években egy homokból, márványporból és színezett műgyantából kevert, sötét színű konglomerátummal töltötték ki, mégpedig olyan slendrián módon, hogy a márvány falazóelemek látszó felületére is bőven jutott belőle. Az építőkövek megtisztítására habkő és cellulóz részecskékból készült „pakolást”, illetve ammónium-karbonátot (szalalkáli) használtak, ami a szennyeződés makacssága – a por- és koromréteg vastagsága – miatt napokat vett igénybe. A habarcs hézagkitöltések eltávolítása azonban még ennél is sokkal körülményesebb és időigényesebb volt. A kivitelező cég, a Veneranda Fabbrica del Duomo munkatársai hőlégfúvóval és különféle kézi, illetve elektromos szerszámok segítségével végül ezt a feladatot is sikeresen teljesítették. A falazóelemek közeit ezután a MAPE-ANTIQUE ALLETTAMENTO cementmentes, természetes hidraulikus mész és Eco-Puccolán bázisú falazóhabarccsal hézagolták, amelyet apránként színeztek meg, a márvány különböző árnyalatainak megfelelően. A korabeli mészhabarcsokéhoz hasonló kémiai-fizikai és mechanikai tulajdonságai miatt választották ezt az anyagunkat. Mivel nagymértékben szulfátálló, így nem kezdik ki a korábbi restaurálási kísérletek nyomán a tartószerkezetekben felhalmozódott oldható sók.
A 2. boltmező ugyancsak Camillo Procaccini által festett freskói konzervátori szempontból szerencsésebbek voltak, hiszen ezeket nem áztatta el a tetőről beszivárgó csapadékvíz. Az eredeti vakolatot azonban a XVIII. században innen is leverték és cementkötésű habarccsal pótolták, amit aztán Giuseppe Knoller a keleti karzat egyetlen épségben megmaradt mennyezetét mintául véve festett tele alakokkal. A legfőbb problémát ebben az esetben a festett vakolat megbízhatatlansága jelentette, ugyanis az aggasztó módon, szinte a teljes felületen elvált az alatta húzódó falazott szerkezettől. A restaurátorok első feladata ennek megszilárdítása volt, mégpedig olyan üvegszálas csonkok behelyezésével, amelyekkel a vakolatot stabilan a falazathoz rögzíthették. Ezután MAPE-ANTIQUE F21 folyós állagú, cementmentes – így kivirágzásmentes, de mégsem polimerekkel módosított –, mészből és Eco-Puccolánból készült hidraulikus kötőanyagot injektálták a szerkezetbe, hogy helyreállítsák a freskóval díszített vakolat és az aljzat közötti kötést. A vakolat azon részeit, amelyeken nem volt semmiféle festés, az alaprétegig leverték, majd három, a MAPE-ANTIQUE termékcsaládba tartozó habarcsból újjáépítették. E termékcsaládunk cementmentes, mészalapú tagjai nagyfokú szulfátállósággal rendelkeznek, és megakadályozzák, hogy a környezetükben jelen lévő oldható sók átjussanak a vakolatba. A Veneranda Fabbrica del Duomo ügyes kezű szakemberei ezután egy, az aljzatok nedvszívó képességét kiegyenlítő és a sók áramlását lassító tapadásfokozó habarcsot (MAPE-ANTIQUE RINZAFFO), majd egy körülbelül 2 cm vastag makropórusos szárítóhabarcs réteget (MAPE-ANTIQUE MC) hordtak fel a felületre. A falazott szerkezet magas oldható só- és a nedvességtartalma miatt döntöttek a fenti rétegrend kialakítása mellett. A MAPE-ANTIQUE MC a legagresszívebb környezetben – a kapillárisokon felszívódó nedvesség és oldott sók jelenlétében – is kiválóan teljesít. A kivitelezők ezután az új és a régi vakolat „összefésülése” céljából egy finomszemcsés simítóhabarcsot (MAPE-ANTIQUE FC CIVILE) vittek fel a felületre, amelyet végül egy ásványi eredetű védőbevonattal zártak le.
A felújítást végző cég munkatársai által előzetesen elvégzett anyagvizsgálat kimutatta, hogy a restaurátor elődök nemcsak a boltmezőt, de a bordák jelentős részét is cementes habarccsal vakolták be. A négy angyalfigurát szerencsére megkímélték, így azok szinte tökéletes épségben megmaradtak. A csapat azonban ezen a ponton egy újabb nehéz döntéssel szembesült. Bármennyire is furcsa, a kérdés nem az volt, hogy be kell-e avatkozniuk, hanem az, hogy ezt milyen módon tegyék meg. Az „ősállapothoz” képest ugyanis hatalmas volt a különbség a formák és színek között. Az építésvezetővel és Laura Paola Gnaccolinivel, a helyi műemlékvédelmi hatóság a sekrestye felújítását felügyelő illetékesével többféle lehetőséget is számba vettek. Végül úgy határoztak, hogy megőrzik, de az eredeti színekhez igazítják a korábbi restaurátori beavatkozások nyomait. Vagyis újrateremtik a legrégebbi állapotokat idéző, boltozatos mennyezetű, élénk színekkel díszített, különlegesen világos teret, miközben a freskódíszítés is egységes és „értelmezhető” lesz.
A freskókkal díszített vakolatot két lépésben tisztították meg: először a nagy, átfestett részeket elcsúfító sókivirágzást, utána a port, a különféle fixálószereket és a koromréteget távolították el „borogatással”, a „makacsabb” területeken pedig egy szike segítségével.
A megtisztított freskók állapota elfogadható volt, többnyire csupán egy kis színfelfrissítésre szorultak. A Knoller által kezelésbe vett darabok azonban erősen hiányosnak bizonyultak. A 2. boltmező restaurálása így aránylag bonyolult volt és hosszú ideig tartott, mivel a kivitelezőknek egyszerre két kihívással is szembe kellett nézniük: újra kellett alkotniuk a hiányzó részeket, a pótlásokat pedig minél tökéletesebben be kellett illeszteniük a környezetükbe.
A három nagy üvegablakkal rendelkező sekrestye falait átfedő márványtömbökből emelték, kivéve a második boltmezőt tartó délit és a nyugati falat, amelyeket egy vizuális trükkel igyekeztek márvány kőrakásokhoz hasonló hatásúvá tenni. Valamennyi felület fekete volt a rárakódott koromtól és portól, valamint az ablakok fém részeinek megcsiszolásakor keletkezett szürke ólomfesték- és cementportól. Az északi falon emellett sókiválás és beázás jelei is mutatkoztak. A márványból faragott építőkövek közeit az 1970-es években itt is valamilyen aggregátum és epoxigyanta keverékével töltötték ki, míg a déli fal hézagolására cementkötésű habarcsot használtak. Az e falak helyreállítását célzó munkálatok nagyon hasonlóak voltak a boltozatos mennyezeten alkalmazott eljáráshoz: a hézagokból eltávolították a habarcsot, majd a MAPE-ANTIQUE ALLETTAMENTO színezett habarccsal töltötték ki őket. A festett és a festetlen vakolatok esetében is ugyanazt a speciális konszolidációs kezelést alkalmazták: a CONSOLIDANTE 8020 visszaoldható oldószeres szilárdítószerrel impregnálták őket. A restaurátor szakemberek ezután a XX. század elején a többi falon is alkalmazott módszerrel a trompe l’oeil műfaj sajátosságai szerint „hamis márvány kőrakássá” alakították a nyers vakolatot.
A sekrestye helyreállítása előtt hosszas és alapos kutatómunkára volt szükség. Milyen előkészítő munkálatokat végeztek?
Először is áttúrtuk a Veneranda Fabbrica del Duomo archívumát, hogy tisztább képet kapjunk az épület egyes elemeiről, valamint az 1610-től napjainkig terjedő időszakban végzett restaurálási munkálatokról. A dokumentumok között három olyan beavatkozásról is részletes leírást találtunk, amelyek ténylegesen befolyással voltak a sekrestye általános megjelenésére. Az első beavatkozást 1610-ben, a freskókkal díszített boltozatos mennyezet helyreállítása céljából eszközölték. Martin Knoller ekkor verte le az eredeti vakolatot és festett új angyalokat a mész-cement vakolatra. A habarcsból kivált sók idővel aztán teljesen belepték és tönkretették Knoller angyalait. 1964-ben Tino Anselmit bízták meg a nyugati karzat eső áztatta mennyezetfreskóinak restaurálásával. Miután lefejtette és vászoncsíkokkal megerősítette őket, Anselmi visszaragasztotta a darabokat a mennyezetre, de sajnos hanyag munkát végzett és silány minőségű enyvet használt. Végül az 1970-es években a Fabbrica akkori építésvezetője döntött úgy, hogy a falak és a mennyezetek boltközeinek márvány építőköveit egy újfajta, homok és műgyanta keverékéből készült masszával hézagolja, ami kétszeresen is baklövésnek bizonyult, hiszen ez az anyag nemcsak a színében ütött el, de visszaoldhatatlan is volt, ráadásul a látszó felületeket is sikerült összekenni vele.
Második lépésben az egyes restaurálási munkálatok során felhasznált anyagokat és a kivirágzások kémiai összetételét elemeztük, illetve megmértük a sekrestye levegőjének hőmérsékletét és relatív páratartalmát.
Milyen problémákkal találkozott a restaurálás során?
A problémák két csoportba sorolhatók. Az egyik csoport a különböző szerkezeti elemek károsodása miatt jelentkező működési problémákat, a másik az esztétikai jellegű problémákat tartalmazza. A legnagyobb kárt a freskók szenvedték el, mégpedig akkor, amikor lefejtették őket a vakolt felületekről. Amellett, hogy a művelet következtében megsérültek, a vászoncsíkokra felragasztva meg is keményedtek és el is torzultak. A hordozókon hólyagok és gyűrődések keletkeztek, a rögzítésükhöz használt enyv pedig eláztatta és elszínezte a festést. Nekünk nemcsak az elvált, megkeményedett ragasztórétegeket, de a freskók átfestésekor felkerült festékrétegeket is maradéktalanul el kellett távolítanunk. A Mapei-jel kötött különleges együttműködési megállapodásnak köszönhetően egy, a cég alkalmazás-technikusai által ajánlott kiváló termék (ULTRAMASTIC 5) segítségével sikerült megoldanunk a freskók újrapozícionálásának problémáját. Ez a nyújtott nyitott idejű ragasztó ugyanis amellett, hogy hosszan utánigazítható, lecsúszásmentes, és azonnali tapadást is biztosít.
A 2. boltköz esetében komoly stabilitási gondok is felmerültek, mivel a festett vakolat szinte a teljes felületen elvált az alatta húzódó falazott szerkezettől. Ezt a problémát is sikeresen tudtuk orvosolni, mégpedig egy másik Mapei termék (MAPE-ANTIQUE F21) alkalmazásával, amely az üvegszálas csonkokkal együtt kellő mértékben megerősítette a freskóval díszített vakolatot, anélkül, hogy az alapfelületet indokolatlanul megterhelte volna. A legnagyobb fejtörést azonban a falazóelemek közeinek kitöltésére használt konglomerátum eltávolítása okozta. Egy hőlégfúvó és különféle szerszámgépek segítségével végül összesen több mint 5000 m hézagot és a márvány építőkövek nagy részét is sikerült megpucolnunk, a műgyantás masszát pedig MAPE-ANTIQUE ALLETTAMENTO habarcsra cseréltük.
A tisztogatás során újabb pofont kaptunk, amikor felfedeztük, hogy Knoller az által átfestett részek teljesen beleolvadtak a koromtól megfeketedett felületekbe. Nehéz döntés előtt álltunk: konzerváljuk-e őket, és ha igen, hogyan, mert kromatikus és geometriai szempontból annyira elütöttek az eredetitől. Az építésvezetővel és a helyi műemlékvédelmi hatóság képviselőjével (Laura Paola Gnaccolini) hosszasan egyeztettünk a lehetséges megoldásokról. A restaurált darabok fizikai mérete miatt végül úgy döntöttünk, hogy nem távolítjuk el az átfestéseket és emeljük ki ezáltal a kevés még megmaradt, ősi részletet, hanem a korábbi beavatkozások nyomait is megőrizzük, csak éppen az eredetihez igazítjuk a színeket. Így egységesebb lesz a látvány, és az egykori állapotokat is megidézzük: a katedrális élénk festéssel díszített, különlegesen világos belső terét.
Az érzelmeknek milyen szerepük volt abban, hogy ez az egész város számára kulcsfontosságú projekt ilyen pompás eredménnyel zárult?
Szakmai pályafutásom során folytonosan a kiválóságra törekedtem. Ezért is igyekeztem olyan innovatív módszereket és anyagokat alkalmazni, amelyek hosszú távon megoldást biztosítanak egy-egy konzervációs problémára, miközben az esztétikai megjelenés és történelmi hűség sem szenved csorbát. Milánói lakosként számomra a dóm nem csupán a város jelképe, de mindjárt a világ 8. csodája, ezért az érzelmek állandó kísérőim voltak az elmúlt két évben, és a projekt időtartama alatt is mindvégig az járt a fejemben, hogy a lehető legjobb teljesítményt kell nyújtanom.
ADATOK
Referencia: Aquilonare sekrestye, Milánói dóm
Helyszín: Milánó (Olaszország)
Építés ideje: XIV. század
Kivitelezés ideje: 2019–2021
Mapei termékekkel végzett munkálatok: freskók, vakolatok, márványlapok és -padlók restaurálása
Tulajdonos: Veneranda Fabbrica del Duomo
Építésvezető: Francesco Canali, Veneranda Fabbrica del Duomo
Milánói Önkormányzat Régészeti, Képzőművészeti és Tájvédelmi Főfelügyelőség: Antonella Ranaldi, Paola Gnaccolini
Generál-kivitelezők: Veneranda Fabbrica del Duomo, Arte Rosa Restauro di Cinzia Parnigoni, Centro di Restauro di Paola Zanolini e Ida Ravenna (Alessandra Oliva, Silvia Clerici, Benedetta Bertacca, Milena Monti), Magistri Srl di Eros Zanotti
Mapei kapcsolattartó: Davide Bandera, Mapei SpA (Olaszország)
Felhasznált Mapei termékek:
Freskó restaurálás: Consolidante 8020, Mape-Antique Allettamento, Mape-Antique F21, Ultramastic 5
Hézagkitöltés: Mape-Antique Allettamento
Vakolatjavítás: Mape-Antique FC Civile, Mape-Antique MC, Mape-Antique Rinzaffo
Maradjon kapcsolatban velünkIratkozzon fel hírlevelünkre, így nem marad le a Mapei friss híreiről
